Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát. Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.
APCSEL 20,27-28
Pál apostol ezeket a szavakat az efezusi véneknek, presbitereknek írja búcsúzóul. Egy utolsó intelem a gyülekezetük alapítójától. Olyan búcsú ez, amely örök iránymutatásként szolgál nem csak az efezusi, de a mindenkori presbitereknek is. Miután az idei évben presbiter választásra kerül sor, így arra bátorkodom, hogy az ige alapján megvizsgáljuk, mit mondanak Pál apostol idézett mondatai a presbiteri létről. Nézzük tehát meg, hogy mit helyez Pál apostol a szívünkre!
A presbiter ismeri Isten akaratát
Pál apostol fontosnak tartja kiemelni, hogy a presbiterek hallották tőle az evangéliumot és ismerik Isten teljes akaratát. A presbiter olyan ember, aki ismeri a Szentírást, ismeri az evangéliumot, ismeri Isten Krisztusban megnyilvánult bűnbocsátó akaratát. Ez azonban nem pusztán tárgyi tudást jelent. Ha megismerjük Isten bűnbocsátó akaratát, akkor az mindent visz. Elkezdi formálni a hétköznapi életünket. Felteheted a kérdést: „Bendegúz, miért van erre szükség?” Azért, amiért nem lehet újonnan megtért keresztyén lelkipásztor, püspök. „Ne újonnan megtért ember legyen, nehogy felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék” (1Tim 3,6). Mind a lelkészi, mind a presbiteri létformához elengedhetetlen az alázat. Az az alázat, amelyet kizárólag Isten bűnbocsátó akarata szül bennünk. Ez ugyanis emlékeztet minket, hogy mi magunk mennyire alkalmatlanok és tökéletlenek vagyunk. Mindannyian bocsánatra szorulunk. Egyikőnk sem több, vagy kevesebb a másiknál. Nem vagyunk sem jobbak, sem különbek. Egyikőnk sem érdemel meg egyetlen szolgálatot sem jobban. Nem azért vállalhatunk szolgálatot Krisztus egyházában, mert megérdemeljük, hanem mert Isten így döntött. Nem a vétkeinkre néz, hanem bűnbocsátó akaratára, amely Krisztus életében, halálában és feltámadásában nyilvánult meg. Ha ezzel a tudattal éljük az életünket, akkor teljesen máshogy – Krisztusi alázattal – fogunk presbiter társainkra, keresztyén testvéreinkre, lelkészeinkre, egyházi elöljáróinkra tekinteni. Mindannyian Isten kegyelmére szorulunk.
A presbitert Isten hívja el a szolgálatra
Az előző gondolatnak – mint egy érmének – van egy másik oldala. Az ige ugyanis rávilágít, hogy a Szentlélek Isten tette a presbitereket a gyülekezet őrizőivé.
Annak ellenére, hogy alkalmatlanok és tökéletlenek vagyunk, Isten kiválaszt embereket, hogy gondot viseljenek arra a nagy egyházra és a benne élő kisebb közösségekre, amelyek az Úr Jézus önfeláldozó szeretetének köszönhetik életüket.
Az alázat mellett tehát fontos látnunk azt is, hogy olyan ember a presbiter, akit Isten tesz azzá. Isten hívja el a szolgálatra ugyanúgy, mint egy lelkipásztort. Feladata nem kisebb, mint egy lelkészé.
Az igeszakasz ezzel együtt önvizsgálatra is hív. A Szentlélek őrizővé, gondviselővé tette a presbitereket. Ez nem csupán az elhívás, de a felkészültség kérdése is. Vizsgáljuk meg magunkat, hogy milyen tulajdonságokat kaptunk Istentől! Hogyan formálta eddigi életünket Isten? Vajon ezért formált ilyenné, hogy egy gyülekezet presbiterévé állítson? Érdemes megvizsgálni magunkat.
Én magam úgy kaptam elhívást a lelkészi szolgálatra, hogy hosszú éveken keresztül különböző diákszínpadokban és társulatokban készültem színésznek. Megtanultam emberek előtt fesztelenül beszélni. Majd, amikor eljött az idő Ézsaiás próféta könyvéből szólt Isten:
„Az én Uram, az ÚR megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként.” (Ézs 50,4).
Nem azért tanított éveken keresztül beszélni, hogy színész legyek, hanem hogy az igéjét szóljam. Téged hogyan formált Isten eddig? Érdemes megvizsgálni magunkat, számot vetni és feltenni a kérdést: Mihez adott tehetséget Isten?
A presbiteri lét meghatározza az életet
Pál apostol ezt írja: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra”.
Egy presbiternek első sorban a saját életére kell gondot viselnie. Ahogy mondani szokás: Csak abból a korsóból lehet önteni, amelyben van víz.
Ez azt jelenti, hogy egy presbiternek először magával kell dolgoznia. Mit jelent az életed különböző területein, hogy te az Úr Istentől kaptad azt a feladatot, hogy a gyülekezetének presbitere legyél? Hol helyezkedik el a fontossági sorrendben? Mit jelent számodra presbiternek lenni?
Tisza Istvánról maradt fent az az elbeszélés. Közös miniszteri ülésen vettek részt Bécsben a monarchia érintett miniszterei. Már igen későre járt, amikor a tanácskozás még mindig tartott és még mindig nem értek a feladatok végére. Ferenc József azt a javaslatot tette, hogy rekesszék be a munkát és másnap reggel felfrissülve folytassák. Erre a felvetésre Tisza István miniszterelnök a következőt mondta: „Az lehetetlen Felség! Nekem holnap este Geszten presbiteri gyűlésen kell lennem. A reggeli gyorssal indulok haza!”
Presbiternek lenni tehát nem csak egy hobbi, vagy másodlagos dolog. Bátran kijelenthetjük, hogy presbiternek lenni hivatás. Olyan hivatás, amire Isten személyesen hív el. Így presbiterválasztásra készülve érdemes forgatni a szívünkben: Mit jelent számomra Isten bűnbocsátó akarata? Mire készített fel eddig Isten, milyen tehetségeket kaptam tőle? Mit jelent/jelentene számomra a Magyarországi Református Egyház, az Úr Jézus Krisztus egyházának presbiterének lenni?
Kovách I. Bendegúz