„Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai. De törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra! Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat.”
1Kor 12,27.31
„És Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, hiszen erre vagytok elhívva az egy testben.”
Kol 3,15
Egy kicsiny, vidéki gyülekezet nemrégiben közösségi tereinek esztétikai jellegű felújításába fogott. A festés és kisebb javítások során azonban újabb és újabb hibák kerültek felszínre, egyik elvégzett feladat adta a másikat, s végül több heti sziszifuszi erőfeszítés után jobbnak látták a hibák legmélyére ásni.
Apró kiigazítást terveztek, és egyszerre csak ott álltak egy hatalmas felfordulással járó felújítás közepén: a padlóburkolatokat egészen az alapokig fel kellett bontani, majd kényszerűen vezetékeket cserélni és más komolyabb javításokat végezni az épületen. S miközben sitt és szemét borította el istentiszteletük tereit, közösségként szembesültek korábban fel nem tett alapvető kérdésekkel is: kinek, minek, mi célból szükséges a felújítás, arra erőforrásaikból miként és mennyit tudnak áldozni? Milyen erőfeszítést ér meg a gyülekezeti termek korszerű átalakítása, és van-e annyi élet a közösségben, amely megtölthetné azokat?
A gyülekezet hónapokon át tartó nehézségek és akadályok után végül arra jutott, hogy mindenekelőtt lelki építkezésre van szükségük. Sűrűn hangzott el azokban a napokban a zsoltáros szava: ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők (Zsolt 127,1). Megrendítően leleplező volt a felismerés, hogy ameddig nem jutnak egy akaratra lelki-szellemi dolgaikban, amíg a közösség tagjainak zöme pusztán passzív „felhasználóként” vesz részt az istentiszteleti alkalmakon, de hiányzik a lelki építkezés és növekedés, addig hiábavaló fáradozás a mégoly csodálatos fizikai ház építése. A belátásból cselekvés született, s a sokat átkozott építkezés áldássá vált e gyülekezet számára.
Belső és közösségi megújulásunkhoz is elengedhetetlenül vissza kell ásnunk időnként az alapokhoz. Megvan-e, tart-e még hitünk szilárd bázisa, amely elbírja az élet földindulásait, a folyamatos, kényszerű átalakításokat, az alapos karbantartás hiányában sokszor kapkodva elvégzett toldozgatásokat?
Kősziklára alapoztunk-e, vagy futóhomokra? Van-e egyenként olyan erős kapaszkodónk Krisztusban, amelyre közösségként is építkezhetünk? Vannak-e közösségi kegyességünkben olyan erőforrásaink, amelyekből egyéni kríziseink idején meríthetünk?
A gyülekezet lelki-szellemi élete híven tükrözi az azt alkotó egyének lelki-szellemi állapotának összességét, s ekként a közösség megújulása feltételezi a hívek egyenkénti belső megújulását, megszentelt életben való kiteljesedését is. Oda-vissza hat mindez, kölcsönhatásban formálódik a test egy tagjának elmozdulásával az egész test, amelynek összessége aztán visszahat minden egyes tagra. „És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi” (1Kor 12,26). Egy ilyen egymásra hangolt tagokból álló szeretetközösségben, szent és védelmező burokban találhatják meg helyüket és méltó szolgálatukat férfiak, nők, gyermekek, fiatalok és régebb óta fiatalok egyaránt.
Miként mehet végbe mindez?
Hiszem és tapasztalom, hogy Egyházunk és gyülekezeteink őriző Pásztora élő Lelke által ma is szólítja és vezeti a nyáját. Amint vezet bennünket elénk élt példamutatásával is: az életünkből, időnkből, erőnkből és erőnkön felül a testvéreinkért hozott áldozat számunkra is megújulást hoz. Aránytalanul sokkal több áldást, mint amit önként feláldozunk. Mindez azonban nem válhat sem önmagáért való, öncélú cselekedetté, sem üdvösségünk tévútjává – „mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat” (Hós 6,6). Szenvedsz-e a szenvedő testvérrel? Ujjongsz, ünnepelsz-e az örvendezővel? Bátorítod-e a gyámoltalant, és megeteted-e a magadéból, azt, akinek erejéből már nem futja az étel elkészítésére sem? Hordozod-e a más terhét egy kicsinykét – vagy akár kétszer annyit is, mint amire ő félve megkérne? Urunk kegyelmi ajándékokkal halmozza el a megváltottait. Szolgálatra hív el, de nem hagy ebben magunkra – minden szükséges erőt és készséget megad a ránk bízott ügyek ellátásához. A kegyelmi ajándékok pedig Krisztus testében, az élő gyülekezetben nyerhetőek el és élhetőek meg.
A szolgálat nem a kevesek kiváltsága – abba a Krisztus-test minden tagjának a maga ajándékai szerint kell abba belesimulnia. Diszfunkcionális a test működése akkor, ha csak néhány tag igyekszik ellátni az összes létfontosságú funkciót, és használódik el idő előtt a többletterheléstől; de ugyanígy megbetegítő az is, ha valamennyi tag rendezetlenül és irányítás nélkül ügyködik a maga dolgán, figyelem és tekintet nélkül a többire.
Tegyük imádságos együttlétben az Ige mérlegére az életünk és közösségi életünk egyes szegmenseit, és vizsgáljuk meg, mit mindent kellene a Krisztus képére való formálódásban már régen elhagynunk, s mit volna jó alázattal magunkra vennünk. Törekedjünk napról napra jobban megismerni az Urat. Tegyük félre az áldozatot, és járuljunk elé szeretettel és alázattal. Hívjuk emellett szeretettel, és engedjük a szolgálatra kész testvéreket a szolgálatba.
Az Isten előtt egybegyűltek közösségeként megújulásunk feltétele, s egyúttal követelménye is egyéni hitéletünk megújulása. Pángyánszki Ágnes a Színek harmóniája című kötetben ír egy gyülekezetről, ahol a hívek szívei egy vasárnapi igehirdetést hallgatva egyként hevültek fel. Az 1Kor 12,1-11 szakaszról prédikált a lelkipásztor, és a szemléltetésül felhozott személyes élettörténetekből olyan erő áradt, hogy a gyülekezetben vágyakozást ébresztett a megélt lelki ajándékok iránt. Isten Lelke felizzította a mélyben parázsló tüzet, és élő közösséggé formálta a már csak külsőségeikben összetartozókat.
Vannak a Te gyülekezetednek szívet felizzító történetei, Testvérem? Van a Lélek munkálkodásának olyan története, amelybe a Te személyes történeted belesimul? Kérd az Urat, hogy kezdje el írni az életed – és a közösséged életének – új fejezetét. Csodálkozz rá Isten nagyságára gyermeki örömmel és a Lélek utáni vágyakozással minden egyes napon. Imádkozd Kálvin szavaival a gyülekezeted közösségében: “Szívemet égő áldozatul az Úrnak szentelem!”. Az emberré lett, s emberségünkben újjáteremtő és átformáló Jézus bizonnyal megmutatja a gyülekezet pünkösdi útját. A legkiválóbb utat.
Bencze Kata jogász, ref. hittanoktató